Közhelynek tűnik, de sajnos igaz. Mi emberek valamiért úgy vagyunk beállítva, hogy még a boldogságunkban is több a fájdalom, mint az öröm. És tegye mindenki szívére a kezét, ez tényleg így van.
Mert fáj, amikor az önmagunkba vetett hitünk meginog, és azon rágódunk, vajon mit érezhet a másik, nem gondolta-e meg magát, nem rettent-e el tőlünk? Mit fog szólni, ha újra meglát, mit fog érezni, amikor a bőrünk összeér, akar-e csókot nyomni majd a szánkra, beleszagolni a hajunkba? Fog-e remegni a lába, mikor a tekintetünk összeér, egyáltalán el fogunk-e veszni egymás szemének mélységében? És mi vajon képesek leszünk-e kinyitni szívünket, lelkünket annyi csalódás után? Tudjuk-e értékelni az apró gesztusokat, képesek leszünk-e felfogni a finom jelzéseket, és lesz-e értelme zöld utat adni a közeledésnek?
Aztán fáj, amikor a biztonság hálója alatt megszokottá válnak a szavak, a simogatások, a kötelező csókok és puszik. Fáj, amikor rádöbbenünk, valójában mennyivel jobb volt izgulni minden találkozás előtt, várni, mivel akar lenyűgözni a másik, mint tudni, hogy most is, mint mindig, otthon vár, melegítőben, félretaposott papucsban, kócosan és halál nyugodtan.
És mennyire, de mennyire fáj, amikor szembesülünk azzal, hogy talán már nem is mi vagyunk álmainak tárgya, majd megéljük a kínt, hogy a maró félelem bizonyossággá válik. Fáj osztozkodni, fáj lemondani, fáj csalódni és fáj küzdeni is.
Ahogy fáj kihűlni is, feledni és temetni a jövőbe vetett hitet, kiégetten élni a mindennapokat, egyiket a másik után, nem várva már a csodát sem.
És minden fájdalom ellenére, mégis folyton a szerelmet keressük.
Heiling Bea
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: