Van egy hegy, épp, mint a mesében, sárkányok és bűnös lelkek szellemével, ami olyan csodás mégis, mint a mennyország. Nehéz is elhinni, hogy valaha kora legkiemelkedőbb természettudósa állította, itt bizony sárkányok élnek. Az oldalában lévő kicsiny tó szelleme Pilátus bűnös lelkét, fekete színe Jézus elítélésének lemoshatatlan bűnét, viharos időjárása a megbékélhetetlen, életének önkezével véget vető Pilátust idézte meg. Aztán gondoltak egyet az ott élő, hívő keresztény lelkek, és leeresztették a tavat, utat engedve a hegy meghódítására vágyó népnek. És azóta is rendszeresen járják az utat fel- és le a hegyről. A legbátrabbak egészen a 2132 méteres magasságba másznak, már kopár sziklák között, gyakran hó lepte sziklarengetegen, hogy a kettétört hegy magasságából lenézve, a felhők között érezzék az önmaguk felett aratott győzelem mámorát.
Az idős pár minden szombat hajnalban nekiindul a hegynek, hogy szembenézzen a halállal. Akkor kezdődött, amikor a gyász első ízben érintette meg őket. A fájdalmas hiány egy álom után köszönt be, a lélek búcsúzását követően az elvesztés bánata következett. A hegynek együtt indultak neki, pedig csupán a véletlen hozta őket össze. A fizikai fájdalmat és hiány okozta ürességet együtt küzdötték le, és a maguk felett aratott győzelmet is együtt élték meg. A hegy megnyugvást hozott, Pilátus lelke már nem kísértett ott. A végtelen égbolt Isten közelségét hozta, a fáradtság csak a szép emlékek seregének engedett utat az elme különös barázdáinak labirintusában.
Aztán teltek az évek, és újabb halál hozott bánatot, és hogy a gyász fájdalmában osztozzanak, ismét együtt indultak a hegynek. Az idő előrehaladtával, a természet rendje-módja szerint, egyre másra köszöntött be az elvesztés okozta fájdalom, az ismeretlenbe vezető utat folyton megidéző búcsúzás, és az egykor véletlenül egymásra talált pár mindannyiszor, ha valamelyikük elköszönni kényszerült valakitől, kinek hiánya űrt hagyott benne, megindult a hegyre. Békés összhangban, meleg szeretettel osztoztak egymás fájdalmában.
Az ősz hajú, botra támaszkodó, remegő kezű asszony és a lábát fájlaló, idős férfi mára oly sok szerettét vesztette el, hogy hacsak az időjárás engedi, minden hétvégét érdemesnek találnak rá, hogy a hegy adta megnyugvást keressék. Leérve a városba, megölelik egymást, az asszony szeretettel telve végigsimít a férfi kopasz fején, majd megszorítva egymás kezét búcsúznak. És mindketten mennek, ki erre, ki arra, a saját életükbe, a saját emlékeik közé. Mert őket az élet fura játéka szerint a halál köti össze, hosszú-hosszú évek óta tudják, hogy soha nem kell egyedül szembenézniük az elmúlás rémisztő magányával.
Heiling Bea
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: