Anna megállt a tükör előtt, néhány másodpercig nézte a képmását, majd elkezdett csöndesen sírni. 57 éves volt, öregnek és csúnyának érezte magát. Nem volt ez valami új és szokatlan érzés. Talán mindig is ugyanígy érzett, és már nem is emlékezett rá, mikor is volt alkalom, hogy legalább feledni tudta volna ezt egy kis időre. 25 éve volt házas, amikor 7 évvel ez előtt a férje egyszerűen elhagyta. Megrázta a dolog, de alig pár nap múlva már úgy érezte magát, mint egykor az afrikai rabszolgák, akiket felszabadítottak. Tudta ő, hogy nem választott jól. Tisztességes embernek tartotta a férjét, de nem volt túl erős jellem. Gyakorta a kocsmában kötött ki a haverjaival, és a férfias beszélgetések után hazatérve nemegyszer elverte vagy erőszakkal magáévá tette az asszonyt. Pedig Anna nem ellenkezett, remélte, akkor nem fog fájni. De a férje az italtól és a barátok heccelésétől durva és kegyetlen lett, így érezte magát igazi hímnek. Akkor is fájdalmat akart okozni, ha Anna inkább gyönyörre vágyott volna.
Haloványan még emlékezett rá, hogy valaha, volt idő, amikor szerette az intim együttléteket. Talán még a férjével is, de biztosan volt olyan udvarlója, aki boldoggá tudta tenni. Ám az élet nem őket jelölte ki Annának, és ő elfogadta, amit a sorsa diktált. Az elmúlt 7 évben a magány volt az egyetlen társa. A gyerekek már rég kirepültek, messzire sodorta őket az élet, és saját családot alapítottak. Gyakran meglátogatták őt gyermekei és unokái, és Anna úgy érezte, szeretetben nem szenved hiányt. Mégis olyan nagyon fájt valami. Nem tudta, pontosan mi is az, de érezte, hogy egyre keserűbb és frusztráltabb lesz. Elment sportolni, járt könyvtárba, kiállítás megnyitókra és irodalmi, művészeti előadásokra. Ruhácskákat kötögetett egy vöröskeresztes csoportban a dél-amerikai nehézsorsú gyermekeknek, és beiratkozott egy számítógépes tanfolyamra is. Mégsem volt teljes az élete.
Visszapillantott a tükörre, és hirtelen megértette: Nem mások szeretete, figyelme hiányzik, hanem a sajátja! Ő maga képtelen elfogadni saját magát! – Hiába kereste az emlékei között, nem jutott eszébe, valaha is hallotta-e valakitől, hogy ő szép. Lassan felvette a farmerját és egy jó szabású, karcsúsított inget, majd felhúzta a papucscipőjét. Annának ösztönösen jó ízlése volt, mindig a korához illően, de mégis nagyon fiatalosan tudott öltözni. Előnyt élveztek nála a kényelmes ruhák, de valahogyan mégsem volt sohasem trampli. Nem követte tudatosan a divatot, csak a saját ízlését, de az soha nem csapta be. Persze ő ezt sem élte meg valami nagy dolognak, nem gondolta, hogy csinos lenne.
A vállára csapott egy nagy szalmatáskát, és elindult, hogy bevásároljon a hétvégére, amikorra a gyermekeit várta. A reggel hűvös volt, de sütött a Nap, és az emberek boldog mosollyal válogattak a friss gyümölcsök, színpompás zöldségek, illatos virágok és jégbe hűtött halak között. Anna elmerengett, vajon mit ennének legszívesebben az unokák, amikor fura érzése támadt. Olyan volt, mintha valami égetné a bőrét. Hirtelen elszégyellte magát, és lepillantott a melleire. Bár semmi különös nem volt rajtuk, mégis le merte volna fogadni, hogy valaki a cicijeit bámulja. Lesütötte a fejét, és gyorsan továbblépett, ám hirtelen valaki elé állt.
– Pont olyan szép vagy Anna, mint egykor – szólt egy kellemes férfihang, és Anna azt hitte, menten összeesik.
Hirtelen emlékek hada öntötte el, egy olyan boldog időszaké, amiről soha nem hitte, hogy valóság lehetett, mert épp oly hirtelen vége is szakadt, mint ahogyan annak idején, úgy majd 35 éve beköszöntött. Csak egy nyári románc volt, egy világot bejáró külföldi diákkal, de éppen ilyen hangja volt, mint ami most hozzá szólt. Anna felpillantott, és nem hitt a szemének. A hanghoz ugyanaz az arc társult, kissé ráncosabb, kissé kerekebb, de pont olyan tiszta és őszinte tekintettel. Nem tudott megszólalni, hát a férfi folytatta.
– Emlékszel még rám? – kérdezte, s mert a nőn látszott a válasz, tovább vitte a szót. – Titkon reméltem, hogy kegyes lesz hozzám a sors, és találkozhatom veled.
Anna még mindig nem tért egészen magához, ezek a szavak, pedig nem segítettek neki, hogy racionálisabban élhesse meg a helyzetet. A férfi nem tehetett mást, még mindig tovább beszélt.
– Sok minden történt az életben, de eljött a pillanat, amikor szembetaláltam magamat a nagy kérdéssel: akarok-e egyáltalán boldog lenni? És én úgy döntöttem, szeretnék. Márpedig én itt voltam a legboldogabb eddigi életemben, azon a nyáron, amit itt és veled töltöttem. Hát visszajöttem – szeretett volna már valami válaszreakciót, de Anna csak annyit tudott kinyögni:
– Istenem!
A férfi elmosolyodott, és bátorításnak vette, hát folytatta:
– Vettem itt egy házat, de még nem sikerült berendeznem teljesen. Remélhetem, hogy a segítségemre leszel? Már ha a családod nem bánja.
Anna próbálta összeszedni a lelkierejét, de zavaros gondolataiból csak erre futotta:
– Tényleg szépnek tartasz? – és mikor meglátta a férfi szemében azt a kedves vágyakozást, ami egykor annyira elbűvölte, és amikor érezte a mellette álló, az idő által már kissé megviselt test forró vonzalmát, minden emléke hirtelen kristály tisztán, új életre kelt. És az is eszébe jutott, hogy igenis mondta neki valaki, hogy ő szép, hogy ő a legvonzóbb nő a világon, hogy nála nőiesebb testet még soha sem látott, hogy minden porcikája izgató és szeretnivaló. És Anna akkor, abban a pillanatban, ott a zsúfolt reggeli piac forgatagában szerette magát, és érezte, hogy tényleg nagyon szép.