Zsuzsanna új szemüveget kapott. A régi is jó volt, gondolta, ám az orvosi utasítással csak nem akart ellenkezni. Szerette a korábbit, formára, színre is stimmelt, és igaz, hogy ezt-azt már nem tudott elolvasni, de annyira nem problémázott ezen. A szemész viszont hajthatatlan volt.
Elment hát az optikushoz, megmutatta a receptet, amire semmiféle támogatás nem járt, ez is meglepte, annak idején még volt SZTK keret is, tudta, hogy az megszűnt, de a lencséből mindenképpen várt volna valami árengedményt. Végül választott egy új műanyag keretet, amit jelképes 1 forintért vesztegettek, „kiment a divatból” megokolással, ám Zsuzsannának éppen megfelelt. Az igazi megdöbbenés akkor érte, amikor a lencsék árát közölték vele, de mert helyben csak egy részletet kellett befizetnie, valahogyan csak megbékélt a dologgal.
Aztán elkészült az új okuláré. Zsuzsanna otthon próbálta fel, és meglepően kellemesen érezte benne magát. Magabiztosabban nyúlt a dolgokhoz, gyorsabban végzett a főzéssel, a vasalással. Nem úgy a takarítással, amit sokkal alaposabban csinált, mint korábban, hiszen olyasmit is észrevett, amit addig nem.
Hétfőn aztán elérkezettnek látta az időt, hogy új szemüvegével lépjen ki az utcára, és így menjen dolgozni. Az ég kékebb volt, a járda biztonságosabbnak tűnt, a közlekedés bizonytalansága lecsökkent, a fák lombjai kötött fiókáit etető madárka látványa lenyűgöző volt. Milyen szép is az élet, gondolta Zsuzsanna, és boldog volt. Talán még soha sem fordult elő vele, ám most mosolyogva szállt be a metró kocsiba. Megállt egy kapaszkodó rúd mellett, és örömtől eltelve nézett körbe.
És olyat látott, amit addig soha. Látta az embereket. Sok eltorzult arcú embert, akik már-már gnómoknak néztek ki. Zsuzsanna soha nem szerette a szabályos arcú, vagy modell alkatú embereket, soha nem hitte, hogy aki úgy fest, mintha egy magazinból lépett volna ki, az valóban az lenne, akit mutat. Ám ez a sok amorf arc és test lelohasztotta a mosolyt az arcáról. Meggörnyedt, aránytalan testek, előnytelen ruhákban és gondozatlan külsővel. Divatosak voltak, mégis koszos cipőkben, gyűrött és össze nem illő ruhadarabokban álltak körülötte az utastársai. Az arcuk fáradt volt, ami még nem lepte meg Zsuzsannát, de hogy a keserűség szinte beléjük ívódott, az már elszomorította. Korareggel volt a nők sminkje mégis elkenődött, vagy eleve csak félig sikeredett, a férfiak többsége nem volt megborotválkozva, tán még megfésülködve sem. A szabálytalan arcok, fejformák, vagy a természet fura fintora miatti apró fogyatékosságok kendőzetlenül tárultak a világ elé. Mintha eltűnt volna az igény a szépre, a gusztusosra.
Zsuzsanna levette új szemüvegét, megtörölgette, hátha csak egy folt, vagy egy fénytörés játszik ilyen kegyetlen játékot vele. De mikor újra feltette, a lencséken át éppen ugyanazt látta, mint pár másodperccel korábban. Már egyáltalán nem tűnt olyan szépnek a világ.
Másnap a metró aluljáróhoz érve Zsuzsanna megállt egy szusszanásnyi időre. Levette szép új szemüvegét, gondosan tokba helyezte, majd a táskájába, és felvette a régit, amivel a való világ csak homályos szűrőn keresztül ért el hozzá.