A férfi egykedvűen pakolta a dobozokat a padlásra. Hetek óta töprengett, mi tévő legyen. Szerette volna elajándékozni a ruhákat, cipőket, kalapokat és a rengeteg táskát, de minden egyes alkalommal, amikor nekilátott, hogy szelektáljon, megrohanták az érzelmek. Úgy sírt, mint egy csecsemő, és képtelen volt rá. Gondolta, talán a felesége barátnői megtehetnék ezt helyette, de amikor telefonnal a kezében állt, képtelen volt megnyomni a hívás gombot. Esetleg a lánya segíthetne, ötlött fel benne, de nem vitte rá a lélek, hogy az egyébként is összetört kislányát ezzel vegzálja. Majd egyszer – határozta el, és szépen dobozokba kezdte rakni a neje holmiját.
Az asszonynak sok szép ruhája volt, valójában nem is szépek, hanem különlegesek. Megvolt a maga ízlése, megvolt a saját egyénisége. Rajongott a kalapokért és a táskákért, s mert egy jólöltözött nő ad az ilyesmire, hozzá illő cipő is dukált. Volt mit pakolni hát. Nagy kérdés maradt azonban, hogy az idejekorán eltávozott nő személyes dolgaival mi legyen. Az ékszereket a lánya kapta meg, bár ez okozott némi fejtörést a férjnek, hiszen a fia felesége szintén szeretett volna belőle, ám a testvéri szeretet győzött, és a fiú keményen elhárította ifjú neje kívánságát:
– Húgi gyerekkora óta csodálta anya összes ékszerét, neki nem csak egy smukk, és nem is értékes arany, brill, vagy igazgyöngy, számára ezek maguk a csoda, a bennük élő anyai szeretet.
Végül, nehezen, de csak eljutott a férfi odáig, hogy felesége egykori fényképeit, iskoláskorából őrzött dolgozatait, leveleit, képeslapjait és minden egyéb „ereklyét” elkezdett dobozokba rakni. Nem tudta, mit kezdjen velük, ezek neki semmit sem jelentettek, legtöbbje egy olyan korszakát idézte meg elveszetett feleségének, amiben ő még nem játszott semmilyen szerepet. Sorba kerültek elő a rózsaszín naplók, kis lakattal, masnikkal, gyöngyökkel. Egy felcseperedő nő gondolatai az életről, csalódásai, örömei, szerelmei, gondolta a férfi, ami mosolyt csalt az arcára. Ritkán gondolt gyermekként a nőre, aki őt boldoggá tette.
Boldogság – ragadt meg a szó az elméjében. Mert nehezen, de őszülő halántékkal csak rádöbbent, milyen sokat is jelent neki az asszony. De vajon vívódásai hosszú évei során mennyire tehette ő boldoggá az egyetlen nőt, aki valóban szerette őt. És gondolataiba merülve, amint rakosgatta az egyik füzetet a másikra, megakadt szeme az oly ismerős íráson, a betűk gyöngysorként fűződő láncolatán. Ez már nem egy kislány, sem egy magát felnőttnek képzelő tini írása, ez az ő nejének kiforrott írásmódja, egy sokat és szívesen írkáló ember gyors, határozott, de jól olvasható stílusa. A férfit elfogta a kíváncsiság. Olyan erővel telepedett rá, hogy határozottan érezte azt az erős késztetést, amivel a sárga borítójú, bőrkötéses füzet szinte sikította, hogy nyissál fel. Miközben a mintás szalag, ami oldalt kecsesen futva a füzet mentén egy masniban végződve akadályozta meg, hogy csak úgy szétnyíljanak a lapok, betekintést engedve illetlen szemeknek, azt dorgálta felé, hogy meg ne próbálja megsérteni azt a tiszteletet, ami neje és közte egész együtt leélt életüket jellemezte. De a kíváncsiság győzött, és a férfi finom mozdulatokkal oldotta fel a masni szorítását, hogy a sárga borító szétnyílva utat engedjen az ő izgató kíváncsiságának kielégítéséhez.
Milyen furcsa – gondolta magában -, hogy amíg élt, soha ilyen izgalmat nem okozott neki az asszony. Valójában, éppen ez volt, ami a legjobban hiányzott neki a házasságából, a kíváncsiság okozta izgalom. Olyan tiszta volt a neje, mint egy pohár víz. Egy megbízható svájci óra, ami soha nem hagyja cserben. Egy jóságos gyóntató, aki néha tán megdorgálja az elkövetett bűnei miatt, de totálisan biztos, hogy megbocsát és feloldozást ad.
Ahogy a szalag engedte szétnyílni a lapokat egy papírlap hullott ki belőle. Nem a füzet része volt, nem egy kitépett lap, valami megbánt, rosszul sikerült mondattal. A férfi fájó derékkal hajolt le a szökevény papírért, és mohón hajtotta szét azt. Ez nem a felesége keze nyoma volt, és a férfi biztosra vette, hogy még csak nem is női írás. Hirtelen az izgalmat félelemmel vegyes düh váltotta fel, ami csak erősödött, amikor beleolvasott a szövegbe. Letette a lapot, és kiment a konyhába. Egy pohár vízzel tért vissza, nagyot kortyolt belőle, majd vett egy hatalmas levegőt, és némi nyugalmat erőltetve magára, az elejétől fogva végigolvasta a levelet. Fájt. Nagyon fájt. Több síkon is. Kínzó volt a múltban elszenvedett sérelem feltárása, és fájt a szégyenérzet, amit a kutakodás miatt érzett.
A felesége megcsalta őt. Soha nem gondolta volna ezt, bár pontosan tudta a férfi, hogy nincs joga felháborodni. Kölcsön kenyér visszajár, mondja a magyar, de hogy ennyire fáj? A férfi kezéből kiesett a papírlap. Nem tudta, mihez kezdjen ezzel az új információval, ezzel az új érzéssel. Zavarodottan lapozott bele a sárga borítójú füzetbe, ami éppen ott volt nyitva, ahonnan a levél kiesett. Felkészülve a legrosszabbakra kezdte el olvasni a neje írását. És, amit így át kellett élnie, az talán még az előző sokknál is nagyobb volt.
Szembesülni a múlttal, fájóbb volt, mintha itt állna előtte a felesége és egymás fejéhez vághatnák a sérelmeiket. A tudat, hogy hűtlensége, hogy bizonytalansága saját érzelmeiben, milyen kínokat okoztak a feleségének, csak egy volt a letaglózó felismerések közül. Ott volt még a kín, amit a hiány okozott az asszonynak, és a gyötrődés, aminek leküzdése után odaadta magát egy másik férfinek. És itt akár dührohamot is kaphatott volna a férfi, ám továbbolvasva az asszony sorait, csak a könnyek ültek ki a szeme sarkába. Mert nemhogy boldogságot vagy felszabadulást nem hozott a feleségének a csalás öröme, hanem bűntudatot, meghasonlást és boldogtalanságot eredményezett. Soha nem tudta megbocsátani magának. Ez némi önelégült elégtételt jelentett a férfinak, ám a következő mondattól biztosan tudhatta, nincs miért büszkének lennie. Az asszony ugyanis, nem azt bánta, hogy megcsalta az urát, hanem azt, hogy saját magában, a saját erejében, a sajt esküjének szilárdságában csalatkozott. Újabb fájdalom és újabb szembesülés volt ez, azzal a ténnyel, hogy valójában ő űzte az asszonyt ebbe az állapotba.
A férfi ott ült összeroskadva, magába szállva, és bármilyen furcsa is volt a saját maga számára, jobban szerette elvesztett feleségét, mint valaha.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: