1.
Ülök a villamoson, hálát adva Istennek, hogy a mai penzum lejárt a munkából. A csípős hideg már így kora délutánra sem enyhül, visszavonhatatlanul beköszöntött a tél. A kettes villamos a szokásos képét mutatja, a Kossuth tértől úgy a Vámház körútig csupa jólöltözött ember, turisták a legváltozatosabb bőrszínnel és kamerával, vagy fényképezőgépként funkcionáló okos-telefonnal. Majd jön a hirtelen változás, a kocsik megtelnek fáradt munkásemberekkel, vihogó diáklányokkal, felpakolt családanyákkal és kimerült tanulókkal. Esetenként egy-két erősen szagló, 5-10 megtömött nylonzacskóval felcuccoló fura alakkal.
Itt már helyet is kapok, hogy leüljek, és mikor éppen kezdeném megszokni a mosdatlan embertömeg szagát, meglátom őt. 15 év körüli legény, aki éppen most nyúlhatott meg, mert a kabátja az alsó karja közepénél véget ér, és a derekát sem fedi. Egyébként is olyan vékonyka dzseki, biztosan nem téli. A farmerja is bokalengő, alatta egy kopott, agyon hordott felnőtt bakancs. Olyan, mint amit egykor, jó 20 éve, a sorkatonák kaptak. Édesanyja sok gondot fordíthat a gyermekre, cipője gondosan pucolva, de az sem tudja leplezni, hogy lassan kilyukad az orra, nadrágja több helyen is foltozott, igényes stoppolással, ami ügyes kezek hosszas munkája kell, legyen. Az egykor kék kisgyermek dzseki egészen világosra kopott, és kimondottan hülyén hat egy majdnem felnőtt fiúcskán. Na, de miért öltözik fel így egy tinédzser, akire – koránál fogva – legjobban hat a csoportszellem, a megfelelni vágyás, a közösséghez tartozás igénye?
Mert csak ez van neki! Mert bármilyen gondosak is legyenek a szülei, és ez pontosan látszik a tiszta és energiát nem kímélve karban tartott ruházatán, egyszerűen nem futja másik kabátra, nagyobb nadrágra, újabb cipőre.
2.
Talán ez az első nyári nap, bár még csak május eleje van. A meleg rekkenő, az emberek kivetkőzve magukból mászkálnak az utcán. Egy kétgyermekes család jön szembe velem, az asszony úgy riszálja, majd nekem verődik. A két kisfiú szótlanul követi a folyton fecsegő anyát, akire szemmel láthatóan ügyet sem vet a melegítőnadrágos férj. Az asszony felaranyozott, fekete sztreccs-ruhában és piros, masnival díszített otthoni mamuszcipőben, aminek textil talpa már kezd leválni. A férj csillogós melegítő nadrágjához strandpapucsot visel, és 3-4 lépéssel mindig az asszony előtt jár. Így nem csoda, hogy szemet szúr a két kimondottan jól öltözött gyermek, akik új farmerban, rendes sportcipőben, és galléros kisingben követik a szüleiket. Pontosabban a kisebb, aki csak úgy 3 év körül lehet, gyakorta kéredzkedik fel az anyja karjaiba.
Továbbmegyek, találkozóm van, de az illető késik. A legközelebbi boltban keresek valami hűsítő italt magamnak a hirtelen jött nagy melegben. Éppen kifelé lépek, amikor az asszony viharzik be a gyerekekkel. A férj kint ücsörög az ajtó előtti korlát párkányán, majd elkezd üvöltözni befelé, hogy: – Kinek mondtad ezt?
Ekkor látom csak, hogy, bár nem lehet több 25-30 évesnél, alig van foga, és bal szeme alatt egy hatalmas lila monokli virít. Nem sok jót sejtetnek vérben forgó szemei sem, de ennél kezd érdekesebb lenni, hogy mi folyhat a boltban, ahonnan a nyitott ajtón át irgalmatlan üvöltözés hangjai töltik be a teret.
Az egyik eladónő határozottan irányítja kifelé a két gyermeket:
– Ne járjatok ide lopni!
De ekkorra már oda is ér az anya, aki fertelmes üvöltözésbe kezd:
– Kinek mondtad ez te kurva? Az én gyerekeimre mered mondani, hogy lopnak?
– Igen. Három napja ide jártok lopni. Kifelé!
– Én ugyan nem lopok! Hozzám ne nyúlj, te rohad kurva!
Szemmel látható, még így kívülről is, hogy az eladó egyetlen újjal sem ér a nőhöz, ám a hely kicsi, kimondottan szűk sorok vannak a kis alapterületű vegyesboltban, így a magát hajigáló fiatalasszony folyamatosan ütközik az eladóval. A férj csak kívülről szemlélődik, alkalmanként beüvölt egy-két cifrát, de úgy tűnik, az asszonyra bízza a dolgot. Változatos káromkodások következnek, én magam kitalálni sem tudnék ilyeneket. A hangulat egyre feszültebb, fokozódik a hangzavar, a felháborodás, valami borul is, nagyon úgy fest, tettlegességig fajult a helyzet. A nagyobbacska, úgy 6-7 év körüli fiúcska ijedt arccal szalad ki a boltból, helyette az apa ront be. A kis legény egyenest az arcomba bámul, csak egy pillanat az egész, de abban a két ijedt barna szemecskében ott ül a szégyen, az ijedség, a félelem, és a bűntudat. Majd fogja magát és elszalad, messze fel az utcán. Rémületemben szeretnék utána menni, de mikor éppen nekiindulnék, látom, hogy két sarokkal feljebb megáll, és toporogva tekint a boltra, várja, mi fog történni.
Odabent már késeléssel fenyegetőzik az asszony, kissé távolabbról, elég bátortalanul egy-egy beszólással támogatja őt a férje – kezdem azt hinni, a monoklit is az asszonytól kapta -, a 3 évforma kisfiú pedig szájtátva bámulja őket. Csak a csodálkozás látszik az arcocskáján, nyoma sincs félelemnek, és ő még azt sem érzi, hogy ez szégyellnivaló lenne. Miután az asszony több ízben, az utcát betöltő hangerővel tudatta az eladónővel, hogy „szétkúrlak te fasszopó!”, karján a gyermekkel kicsámpázik a boltból, mellette a férfi morogja, hogy:”így van, fasszopó”. A családi idillből már csak az ijedt fiúcska hiányzik, de egyértelmű, hogy ahogyan az elmúlt percekben, úgy most sem érdekli a szülőket, hogy hol van a fiuk. Folyamatos káromkodások közepette indulnak el, a szégyenében elmenekült legényke pedig odafut hozzájuk.
Mozgása még most sem felszabadult, látszik rajta a bűntudat. Még látszik. De meddig?
Heiling Bea
Kép forrása:Miklós Csongor: Gyermeksors