Kampala a kettősség városa volt. Egyfelől a legmélyebb nyomor, másfelől a pompás és csodálatosan egzotikus Afrika ötvözete. Eleinte csak három napra jöttek ide, az olasz lepte meg vele Adélt, és ő elfogadta a meghívást. Az amorózó az egyik legszebb kampalai szállodában foglalt szobát, a különlegesen szép Hotel Serenában, ahol már II. Erzsébet királynő is lakott. A vörös föld színével egyező épület a mesés és gazdag fénykort idézte, a magyar lánynak azonnal eszébe jutott egy regény, az „Abesszin”, amiben az etiópiai királyság hatalmát és fényűzését olyan elevenen jelenítették meg, hogy a lány nem győzött csodálkozni a mai etióp helyzetet ismerve. Ám, mikor meglátta ezt a grandiózus épületet és a lenyűgöző belsőt, azonnal felvillantak a regény képei. Valami ilyesmi lehetett az a világ. Kicsit arabos, de még sem az, kicsit keleti, de valójában leginkább olyan kábítóan afrikai.
A főváros szíve igazi világváros képét mutatta, rengeteg felhőkarcolóval, üvegezett és fémmel kombinált csillogó óriások nyújtózkodtak az ég felé, mint amik szeretnék az oly gyakran felsorakozó esőfelhőket elkapni. A levegő párás és nyomott volt, és a piac felé közelítve gyomrot nem kímélő rothadó bűz lepett el mindent. A színesen kavargó, orrcsavaróan keveredő ezernyi szagú, az esőtől gyakorta vörös sárban tocsogó, a kisütő Nap fényében viszont ezüstösen csillogó bádog bodegák rengetege által övezett szövevényes utacskák hálója, azaz a piac, választóvonal volt a városban. Egyik fele a kulturált élet, a családi házas kertváros és a sokemeletes modern bérházak adta biztonságos egzisztencia, míg túloldalt a bádoglemezekből eszkábált, sárból tapasztott viskók, szemétből összehordott alkalmi szállások könyörtelenül egyre mélyebbre húzó nyomornegyede volt. Ez az oldala volt az, amit a turisták elkerülnek, ha lehet, és ez volt az, amit Adél és Anna láttak az autóból megérkezésük napján észak felé autózva.
Adél annyira élvezte a város nyüzsgését, a szálloda luxusát, a medence melletti napfürdőzést és a Viktória-tó mesés szépségét, hogy nem volt kedve három nap után visszamenni az iskolába. Luigi nem sürgette, egyre jobban belefeledkezett a lányba, minden rezdülését élvezte. Szinte vágyta, hogy újabb és újabb érdeklődési körét villantsa meg ez a különleges magyar teremtés, hogy egyre változatosabb módokon elégíthesse ki a kíváncsiságát. És Adél nem fukarkodott a lehetőségekkel, őt aztán tényleg minden érdekelte. A templomok, a természeti kincsek, az állatvilág, és különös vonzódással volt a nép, az ország történelme iránt. Rajongott az európai szájnak szinte ehetetlen helyi ételekért, visítozni tudott a gyönyörűségtől, ha kézzel készült itteni ékszereket és ruhákat próbálgathatott, és tulajdonképpen, úgy ahogy volt, lenyűgözte ezt a sokat megélt olasz fiatalembert azzal, ahogy habzsolta, falta az élményeket.
(részlet a Kaméleon-sors című regényből)