A csoport fiatal és edzett férfiakból állt, nem titkolt szándékuk volt valami meglepő sziklamászás a Murchison vízesésnél. Luigit nem érdekelte, miben mesterkednek, amíg nem csinálnak törvénybe ütközőt, addig ő kiszolgálta az igényeiket. Beszerezték a táborozás kellékeit, javát még Kampalában, de az élelmiszer és az ivóvíz készleteket Masindiben töltötték fel. Luigi már akkor is ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy este elugorjon az alig 25 km-re levő siket iskolába, de a fiatal amerikaiak olyan vad dorbézolásba kezdtek, hogy jobbnak látta felügyelni a csoportját. Jólfizető munka volt ez, nem szeretett volna galibákat, hogy legközelebb a helyi szíveslátás helyett valakinek a bosszújával kelljen szembenéznie.
A vízeséshez egy hosszú túrával jutottak, három bantu négert fogadtak fel a teherszállításhoz. Azok nagy segítséget jelentettek a tájékozódásban is, bár Luigi olyan sokszor járt erre, hogy csukott szemmel is eljutott volna a Nílus eme csodájához. Már a hang is elárulta, hogy valami gigantikus erő tombol ott. A világ leghosszabb folyója ezen a szakaszon erőszakosan vágta át magát egy szűk szakadékon, hogy aztán 43 méteres zuhanással zúduljon alá. Ez is a hasadékvölgy egyik jellegzetessége volt. A Fehér-Nílus átszelte egész Ugandát, Ruandában eredt, átvágott Tanzánián bele a Viktória-tóba, majd folytatta kacskaringós útját végig ezen az országon, itt-ott kisebb tavakat alkotva, majd a Murchison vízesés után az Albert-tavat táplálta, hogy innen Szudán felé távozzon, ahol egyesült a sokkal nagyobb vízhozamú, de rövidebb forrásággal, a Kék-Nílussal. A vízesés környékét magába foglaló Nemzeti Park csodálatos tárházát adta a helyi életvilág legváltozatosabb szépségeinek. Elefántok, bivalyok, zsiráfok és megannyi féle antilop tette élvezetessé a szafarit. Sokan vágytak rá, hogy vadonélő oroszlánt is lássanak, de ez nem volt olyan egyszerű, mint gondolnánk. Bölcsebb és óvatosabb állatok voltak azok ahhoz, hogy csak úgy flangáljanak a kiszámíthatatlan, és tapasztalataik alapján nem túl barátságos emberek előtt.
A Nemzeti Park Nílustól északra fekvő része már abba a „háborús” övezetbe tartozott, ahol az LRA (Lord Resistance Army) csapatai fel-felbukkantak. Egy ideje már inkább Szudánban tevékenykedtek, de maradtak állig felfegyverzett sihederekből álló kisebb egységeik a hegyekben, akik nem akarták elfogadni a tényt, hogy az ország megbékélt. Még 1987-ben kezdődött a nagy felfordulás, amikor Joseph Kony, mint spirituális vezető, Isten szóvivője lépett a színre. Az Ugandai Hadsereg akkori parancsnoka adta neki a tippet, hogy a hagyományos gerilla taktikákat alkalmazva, elsődlegesen civil célpontokra és falvakra meglepetésszerűen lecsapva, kellene a kormány alkalmatlanságát és tehetetlenségét kihangsúlyozni. Pár év alatt olyan mértékeket öltött a mészárlás és fosztogatás, hogy 1991-ben az ország vezetése megindította az északi hadműveletet, bevetve újonnan megalakult fegyveres rendvédelmi csoportját az „Arrow Groups”-ot (Nyíl Csapatok). Három év alatt sikerült viszonylagos rendet és nyugalmat teremteni, de valójában csak a székhelyüket változtatták meg a Kony vezette csapatok, átköltöztek Szudánba. Onnan irányították tovább a kegyetlen megmozdulásokat. 2001 óta új alkotmánya volt az országnak, és ezzel is szerették volna az egész világ felé kommunikálni, hogy új időszak kezdődött Ugandában. Ennek ellenére senki sem ment önszántából a Nílustól északra eső területre, még akkor sem, ha történetesen az ország, főváros utáni, legnépesebb két városa, Gulu és Líra, éppen az érintett területen feküdt. Gyakorta lehetett hallani újabb falvak lerombolásáról, a lakosság kifosztásáról, s még mindig megesett, hogy gyereklányokat vittek el szex-rabszolgáknak.
Az amerikaiak nagyon élvezték a nomád életet, a vad vízesés adta örömöket, sziklamászás és túrázás volt az állandó program, gyakorta eveztek is a helyi emberektől kapott kenukkal, pecáztak és fotózták a változatos élővilágot. A magukkal vitt bantuk megmutatták nekik saját ételeiket, amikhez az alapanyagokat vagy a természetből, vagy a nem is olyan közeli falvakból szerezték be. Lassan végéhez közeledett a tervezett egyhetes szafari, amikor a fiatalok kitalálták, hogy többet akarnak látni ebből a vidékből, tovább akarnak menni északra, látni a vidéket, ahova senki sem szívesen lép. Luigi és a bantuk egyaránt ellenezték a lépést, még akkor is, ha az amerikai fickók dollárban számolták le az eddig kialkudott tiszteletdíj háromszorosát az olasz vezetőnek. Luigi hajthatatlan volt, legkevésbé sem akarta, hogy valami gikszer miatt állandóan az amerikai nagykövetségre szaladgálhasson.
De egy reggel, mikor a madarak dalára ébredt az olasz amorózó, csodálatos álma a vöröses hajú magyar lányról még élénken élt benne, azzal kellett szembesülnie, hogy a hat önfejű amerikai egyszerűen eltűnt. A bantuk eszeveszett tempóban pakolták össze a maradék tábort, és jó nyomolvasó képességük révén elkezdték üldözni a felelőtlen amcsikat. Luigi szitkozódott, csak úgy dőlt belőle a dallamos olasz káromkodás felváltva a gyakori „Mamma mia”-zással. Hamar rájöttek, hogy a folyón átvezető lengőhídhoz mentek a fiúk, amit többször is megszemléltek az itt töltött egy hét alatt. A híd úgy háromórányi gyalogútra volt, s Luigi nem reménykedhetett benne, hogy a srácok lassabbak lettek volna, tekintve, hogy ez már számukra is ismerős terep volt. Abban sem nagyon bízhatott, hogy majd a hídon túl hozza be a lemaradást, mert az meg neki volt éppen olyan ismeretlen hely, mint az amerikaiaknak. A bantuk szerint a srácoknak jó kétórás előnyük volt, mert kizárt, hogy a sötétben elindultak volna lámpák nélkül. Luigi csak abban reménykedett, hogy estig megtalálja őket, mert elképzelni sem tudta, mihez kezdenének ezek az elkényeztetett nyikhajok a sötét éjszakában a vadon közepén.
Már kezdett szürkülni, az állatok nagy mozgásba lendültek, indultak az éjszakai vadászatra. A bantuk csak Luigi iránti hűségük miatt voltak még itt, hiszen a niloticok földjén nem sok keresnivalójuk volt. Az olasz meglehetősen elkeseredett, a négerek már órákkal ezelőtt azt mondták, hogy az amerikaiak lábnyomai szerint fáradtak és lassúak, mégsem érték őket utol. Pont azon gondolkozott, hogy talán tábort kellene verni, és holnap folytatni a keresést, amikor vad fegyverropogást hallottak és villódzó fényeket láttak valahol a távolban. Megszaporázták a lépteiket, szólni sem mertek egymáshoz, mind tudták, hogy ez mit jelenthet, és mi lehet a legrosszabb verzió. Luigi szerette ezeknek az embereknek a tapintatosságát és természetes intelligenciáját, sok érdekeset tanult tőlük, emberileg is.
Ahogy közeledtek, szinte már futólépésben, ami meglehetősen nehezükre esett az egésznapos menetelés után, egyre hangosabb dörrenések és gépfegyversorozatok jelezték az irányt. Már hallották a jajveszékelést, a fájdalom kínjától üvöltő emberek fülsértő kiabálását. Egy dologban mind biztosak voltak, ez nem lehet a csupán hatfős amerikaiak csoportja, azok kivégzése, még kínzással együtt is rég véget kellett volna, hogy érjen. Mikor már annyira közel voltak, hogy kezeikkel ösztönösen takarták le a füleiket, hogy ne hallják olyan erősen a szenvedés és a fegyverropogás hangjait, a legidősebb bantu hirtelen megállt, és kezével visszafogta a többieket is. Határozott mozdulattal mutatott jobbra, minden szem a karját követve meredt a már majdnem teljesen sötét bozótosra. Óvatosan és halkan léptek hármat a jelzett irányba, mikor kivehetővé vált pár színes baseballsapka. A hat eddig olyan vakmerő amerikai megszeppenve, és a sokktól teljesen megmerevedve kucorgott a bokrok takarásában.
(Részlet a Kaméleon-sors című regényből)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: