Az iroda sötét és hűvös volt. Valószínű, hogy Matthew atya vagy a nővérek még hajnalban kinyitották az ablakokat, majd mikor kezdett felmelegedni az idő, gyorsan bezárták a spalettákat. Így hát alig valami kis fénycsíkok szűrődtek be a lécek között. Amint megszokta szemük a fényviszonyokat, azonnal az íróasztalhoz léptek. Nem akartak villanyt kapcsolni, inkább kicsit tapogatóztak. A siket lány jó volt az ilyesmiben, sokkal jobban kifejlődtek az érzékszervei, mint Adélnak, valószínű, a hallás hiánya miatt. Gyorsan meglett a kulcs a Mária-szobor ruhájának redőjében. Adélt meglepte a dolog, úgy tudta, az anglikánok nem fektettek túl nagy jelentőséget a Szűzanya szerepének, nem igazán tisztelték személyében az Isten-gyermek anyját. Mindegy is, mert a holland lány már ki is nyitotta a fiókot, és kezdte keresni az adatlapot. Ám amint megtalálta, gyors mozdulattal vissza is dugta. Adél kérdőn nézett rá, de Janneke csak legyintett. Adél odalépett, és ő is kihúzta a lapot. Semmi nem volt rajta, csak az új neve, vezetéknév nélkül, meg a népcsoport, hogy nilotic, ez nem volt furcsa, bár errefelé inkább csak bantuk éltek, azért a jelenlegi diákok között is voltak páran északabbról. Ám az egészségi állapotnál olyan sok bejegyezés volt, hogy nem is fért a rubrikába. Elisabetta nővér szépen formált gömbölyű betűivel jegyezte be a következőket: Nemi erőszak miatt súlyos sérülés és vérzés lépett fel, vérveszteség jelentős. Megrázó lelki trauma miatt nem szólal meg. Nagy valószínűséggel HÍV fertőzött lett.
Adél csöndben ücsörgött a sportpályának nevezett kietlen, vörös poros placc mellett, a lécekből összeeszkábált padok egyikén. A porba firkált, és próbálta összerakni a még mindig zavaros képet, aminek puzzle darabjait elkezdte összeszedegetni. Ahogyan magába fordulva, eredeti témájának fonalát rég elvesztve, már azon rágta magát, vajon mit keres ő itt, ebben a fura világban, észre sem vette, hogy társasága akadt. Naomi csüccsent mellé a padra, lógázta apró lábait, és ugyanúgy figyelte a vörös port a lábai alatt, mint Adél.
– Szia Kicsim – szólal meg a tanárnő, amint meglátja a kislányt. Ám válasz nem érkezik, csak a hatalmas barna szemek merednek rá. – Jól vagy? – kérdi önkéntelenül Adél.
A lányka elmosolyodott, és szinte hihetetlen, de jelnyelven válaszolt. Alig egy hét alatt folyékonyan jelelt, bár nem az angol nyelv alapjait használva, de tökéletesen fejezte ki magát. Igazi siketes jelelés volt ez, szájról olvasási kép nélkül, azaz nem mondta ki a jelelt szavakat. Megdöbbentő volt ez egy, egyébként, tökéletesen halló gyermektől, de Adél már tudta, hogy a trauma okozta sokk, ami miatt nem szólalt meg, s valószínű, hogy nem is ismerte az angol nyelvet. Csak remélni tudta a fiatal, jelelésben gyakorlatlan tanárnő, hogy meg fogja érteni Naomit. A kislány szája mellől eltűnt a mosoly, és aprócska kezével egy kaméleonra mutatott, aki éppen napfürdőzött a szomszédos padon. Gyönyörű vöröses színekben játszott alkalmazkodva a pad és a vörös poros környezet színvilágához. Éppen olyan volt, mint otthon, az őszi avarban egy kiszáradóban levő kissé összezsugorodott gesztenyefalevél.
– Ez a kedvenc állatom – jeleli olyan arckifejezéssel, hogy az ember pontosan elhiszi neki, mennyire odavan az állatkáért. – Nekünk is olyannak kell lenni, mint ő – mutat félreérthetetlenül megjelölve magát és a beszélgetőpartnerét. – Úgy kell változnunk az életben, hogy be tudjunk illeszkedi oda, ahol vagyunk – majd leszegi kicsiny buksiját, és ismét a port figyeli.
A kislány nem volt több négyévesnél, még babaforma keze és arcocskája volt, s mikor Adél belegondolt az adatlapon olvasottakba, könny szökött a szemébe. Odacsúszott egészen közel a kicsiny lánykához, és szorosan a hóna alá húzta. Úgy ültek ott összebújva, mint két galamb a vezetéken.
(Részlet a Kaméleon-sors című regényből)