A kezdet – részlet a Kaméleon-sors című regényből

Sötét téli este van. A hideg csak úgy marja az ember bőrét, a szél keményre fagyott hódarát fricskáz pimaszul a sálakkal körülbástyázott arcokba. A körút már fel van díszítve, mégsem kelt ünnepi hangulatot, csak megfáradt testeket cipelő emberek igyekeznek a munkából hazavánszorogni. A négyes-hatos villamos megállójában mérsékelt tömeg várakozik fejleszegetten. A közvilágítás nem túl erős, még szerencse, hogy a neonreklámok kacskaringós indái színes fénynyalábokkal lepik be a nyálkás teret.  Nincs nagy forgalom. Egy-két Zsiguli, Skoda meg Lada döcögött el a járdasziget mellett, és feltűnt egy most divatba jött, még csak kiváltságosoknak megengedett Dácia is. A sárga villamos befutott. Nyöszörögve nyílnak az ajtók, hogy egy hatalmas csattanással a harmonika kitátsa száját és beengedje a tömeget.

– Gyere már Adél! – kiált ingerülten egy megtermett, barna télikabátos nő a maga után vonszolt gyerekre.

– De annyira fáradt vagyok – nyöszörgi az alig 8-10 év körüli kislány.

– Tudom – válaszolja kicsit nyugodtabban az anya. – De értsd meg, mennünk kell!

– Jó, de hova megyünk?

– Apádhoz.

– Miért kell most bemennünk a rendőrségre? Úgy is hazajön munka után – értetlenkedik kicsit nyávogósan és kelletlenül a kislány.

– Nem az őrsre megyünk.

– Hát hova megyünk?

– Jaj, Adél! Ne kérdezzél már annyit! Ülj le oda, míg bedobom az érméket!

Az első jegykiadó el van tömítve, az anya tovább imbolyog a zötyögő villamoson egy távolabbi ajtó melletti kapaszkodócsőre erősített piros kis szerkezethez. Bedob egy kétforintos érmét, és leszakítja a jegyet, majd ismét. Mire visszaér, a lányka már elbűvölten néz ki az ablakon, csodálja a boltok kirakatát, a körút mesés hangulatát. Olyan, mint egy kis manó, ahogy ott ül, és a hosszú, csíkos, ormányszerűen hátranyúló sapkájának végén a bojtot morzsolgatja. Jól védi a fülét meg a nyakát a fura, kötött ruhadarab, amin az arcnak egy ovális lyuk van kivágva. Már nem divat ez a sapka, kisgyerekkorában még mindenkinek ilyen volt, de mára mások már a fejbúbon nagybojtos fajtát hordják. Neki csak ez van. Fő, hogy elég meleg legyen. De a lába nagyon fázik. Ez a csizma már kicsit kicsi, nyomja a nagylábujját, és lekopott az orra, ami így mindig megnedvesedik. Bánatos. Szívesebben lenne otthon. A lakás ugyan kicsi, de a félszoba csak az övé, ott várják őt a játékai. Épphogy csak le tudta tenni a csatos iskolatáskáját, máris ráncigálta őt Anya, hogy igyekezzen. Most akár nézhetne TV-t is. Ah, azt mégsem. Ma hétfő van, nincs adás. De átjöhetett volna Irénke, hogy babázzanak egy kicsit.

– Gyere Adél, leszállunk!

– Itt? Hol vagyunk?

– Ne kérdezősködj! Gyere!

Olyan más ez a környék. Még soha nem járt erre. Átjöttek a Dunán. De, talán, mikor Apa libegőzni vitte őt, akkor itt szálltak fel egy másik villamosra. De akkor verőfényes napsütés és rekkenő meleg volt. Most meg szürke, ködös függönyön át látszik csak a Moszkva tér gombája a gyér megvilágításban.  Átvágnak a soksávos úton, mikor a lámpa végre zöldet mutat, és eltűnnek az utcák rengetegében. Jobbra, balra, az asszony egyre feszültebben és idegesebben rángatja maga után a gyereket. A sok régi, patinás ház között feltűnik egy hatalmas modern háztömb. Sok erkéllyel, üvegfallal láthatóvá tett lépcsőházzal, körben örökzöld növényekkel.

– Ide jöttünk? – kérdi döbbenten Adél. Ez a környék nem hasonlít arra, ahol ők laknak, a nyolcadik kerület mélyén egy szűk utcában, a körfolyosós ház legfelső emeletén. Itt alacsonyabb és rendezettebb házak vannak, ez itt, pedig, maga a csoda.

– Igen, ide. Ez a BM-ház. Itt rendőrök, meg más BM-dolgozók kaptak lakásokat.

– Apa is kapott itt egy új lakást? – lelkendezik a kislány.

– Nem hinném, de hogy itt van, az biztos – sziszegi dühödten az anya. Vadul vágja ki az ajtót, és ront az előtérbe. Adél már semmit sem ért, félve követi az anyját. A postaládák előtt megállnak egy pillanatra, az asszony idegesen vizslatja a neveket végig.

– Ez az! Megvan! Induljunk! – A kislány már meg sem meri kérdezni, hogy mi van meg. Követi az energiától duzzadó testet, ami egyre nagyobb erővel csapkodja lábát a lépcső kövéhez.

– De Anya! Itt van lift, miért nem azzal megyünk?

– Nem is tudom, majd lefelé. – Végre befordulnak egy folyosóra.

– Egy, kettő, három… no, megvan – suttogja az anya, de már remeg a hangja az idegességtől.

Az asszony nagy levegőt vesz, elengedi lánya kezét, amit már olyan erővel szorított, hogy a kis újacskák belelilultak, és hirtelen vadul elkezd dörömbölni az ajtón. Aztán megtorpan és mutató ujját a csengő gombjára tapasztja. Nyomja rendületlenül, szünet nélkül, a visító hang már kezd elviselhetetlen lenni, mikor végre hallani a zár csörgését, ahogy nyitják az ajtót. Egy fiatal nő áll szemben, zilált hajjal, meztelen lábbal, csak egy kék inget fog össze magán hanyagul. Pont olyan nagy és váll-lapos inget, mint amilyen az apjának is van.

– Engedjen be! Tudom, hogy itt van! – kiabál a feldúlt asszony, és az alulöltözött vékony kis nőt szinte félresöpörve ront be a lakásba. Adél nem ért semmit. Nem ismeri ezt a nőt, és nem akar bemenni az otthonába, de az anyja karon ragadja, és vonszolja magával. A szűk előszobán végigviharzanak, anyja kicsapja az üvegezett ajtót, és berántja a kislányt a belső szobába. Ott állnak, szemben egy hatalmas ággyal, aminek közepén, az összegyűrt ágyneműk tetején, ott térdel az apja anyaszült meztelenül.

(Részlet a Kaméleon-sors című regényből)