A Kis-Duna partján ültek. Jani csöndesen szemlélte a kajakosokat, mint húzzák lapátjaikkal a vízen kecsesen sikló hajóikat. Sutyi éppen eligazította a nagydarab melákot, akinek Jani még mindig nem tudta a nevét. Sejtette, hogy róla van szó, hogy vigyázzon rá, nehogy meglépjen, de most éppen semmi ilyesmi nem járt a fejében. Csak ült a füves parton, lábát lógázta a vízbe, és várta, hogy a körülötte oldalgó kacsák, mikor totyognak mellé. Mikor legközelebb hátra sandított, a régi haver már nem volt sehol. Csak a sötétbőrű, buta izomtömeg vigyorgott rá, és a foci EB miatt felállított sörsátor felé mutatott. Amint amerikai akciófilmekből láthatta, kézmozdulatokkal jelezte, hogy ő most oda megy, de szemét Janin tartja majd. Jani pontosan tudta, hogy a börtönben megedzett, ínas teste bármikor felülkerekedhetne ennek a buta csávónak az erején, de nem akart balhét. Egyelőre fogalma sem volt, mi várja őt itt kint, és mihez is kezdhetne magával. Amint a nyári este kezdte kicsalogatni a szúnyogokat, Janit valami megmagyarázhatatlan hiányérzet töltötte el. A börtönt, a megszokott rendet, a biztonság érzését vágyta, és ez úgy vágta körmeit a lelkébe, hogy szinte mart.
Szeretett ott lenni. Bár néha ő is gondolt a szabad életre, de ennyi törődést még soha sem kapott. Fegyelem volt, de alig pár hónap alatt ezt megszokta, és meg is szerette. A nevelőtisztek figyelmesek és segítőkészek voltak, és neki az őrökkel sem volt soha gondja. Szomorú bevallani, de egyáltalán nem hiányolta az anyját. A börtönben észrevették, ha beteg lett, azonnal gondoskodtak róla, és a nevelője még azt is meglátta, ha bánatos vagy sértett volt. Az anyja még azt sem vette észre, amikor kis híján belehalt a vakbélgyulladásába. Ha Nagyanyó nem lett volna, már nem is élne. Drága nagyanyja emléke könnycseppet csalt a szemébe. Akkor csúszott félre minden, mikor Nagyanyó meghalt. Alig volt 52 éves, de olyan vénnek tűnt, mint az országút. Egész életében a földeken dolgozott kislány kora óta. Még a TSZ-ben kezdte, és soha nem is ment egy tapodtat sem onnan, csak a neve változott a tulajdonosnak, minden egyéb maradt. Nem sok ideje volt az életre, talán ezért is lett Jani anyja olyan, amilyen. A férje meg mást sem csinált, csak ivott és cigizett. Amikor a bánya bezárt csak a kocsma maradt, Nagyanyó meg ment a földekre minden hajnalban, télen meg a konzervgyárba, vagy később, mikor privatizálás után bezárták a gyárat, családokhoz járt takarítani. Jani egy véletlen „diszkóbaleset” eredménye, anyja még csak arra sem emlékezett kivel csinálta az éjjel, már 14 évesen minden hétvégén leitta magát, és fűnek fának széttette a lábát. Az szinte rejtély, Jani hogyan cseperedett kisgyermekké, de biztos, hogy még alig totyogott, amikor már Nagyanyó vitte magával a földekre. Az óvoda kicsit javított a helyzeten, volt rendszer, ennivaló és még szeretetet is kapott, de az iskola már nem ment olyan könnyen. Anya mindig verte, soha nem vette észre, ha a kisfiát bántalmazták a falusi kemény legények, vagy csak egy rossz osztályzat miatt kesergett. Pedig a kissrác nagyon akart. De a tanárok nem támogatták. Soha nem volt meg a taneszköze, még tiszta ruhája se, és az anyja egyetlen szülőire sem ment be. Úgy ötödikes lehetett, amikor új élettárs került a családba, akinek szokásává vált, hogy a feszültséget Jani alapos ütlegelésével vezesse le. Amikor ez rendszeressé vált, a kisfiú teljesen megváltozott. Kerülte az iskolát, agresszív és nagyszájú lett. A tanárokat egyre inkább irritálta a fiú, az anyját pedig egyre kevésbé érdekelte, csak a problémát látta benne, hogy még arra is időt kell fordítani, amíg megvárja, hogy a pasija jól elverje a gyereket, bár kétség kívül ez annyira felajzotta a férfit, hogy kivétel nélkül minden este magáévá tette az ittas asszonyt. Valójában nem is bánta, mikor már több mint egy napja nem is látta a gyereket, csak az esti verésnél hiányzott. A görcsök közt magában szenvedő 10 éves gyereket a megvadult férfi kirángatta az ágyból, és csak rugdosta és rugdosta a földön összekuporodó vékony kis testet. Az asszony mit sem foglalkozott vele, csak várta, hogy mielőbb vége legyen az ütlegelésnek, és végre az emberét a szétvetett lábai között lássa közeledni. Jani kicsit megkönnyebbült, mikor észrevette, hogy a férfi kezdi letolni a gatyáját, mert ez a verés végét jelentett, és egy másfajta agresszió felszabadulását, amihez, hál’ Istennek, neki már semmi köze. Elvonszolta magát Nagyanyóhoz, aki azonnal biciklire ültette, és eltolta a körzeti orvoshoz. Az öreg doktor bácsi már megszokta a helyiek erőszakosságából adódó éjszakai kellemetlenségeket, de a zúzódásoknál sokkal jobban megijesztette a perforált vakbélgyulladás. A kórházból már nem haza vitte őt Nagyanyó, hanem saját kis vályogházukba. Egy szobán osztoztak ugyan az öreg iszákossal, de a nagyapja inkább csak mélabús lett a sok szesztől, rákos meg a rengeteg cigitől, s mikor elvitte az elkátrányosodott tüdeje, Nagyanyó elvesztette az erejét. Ki tudja mi köthette ennyire a vénemberhez, de egy éven belül az asszony is követte őt a temetőbe. Jani egyedül maradt, a házat elfoglalta az anyja meg az élettársa, ő pedig jobbnak látta valami másik helyet keresni magának. S míg le nem sittelték, úgy vélte, hogy meg is találta.
(Részlet az Elmenekülhetsz? című könyvből)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: