A hatalmas tükör előtt ácsorogva Kriszta próbált valami rendes ruhát találni magára. Az egyenruhán kívül leginkább csak farmerben és pulcsikban járkált, úgy legalább nem volt feltűnő a kislányos alakja. Ott állt bugyiban és melltartóban, és azon morfondírozott, hogy éppen úgy néz ki, mintha középiskolás lenne. Pedig, ha valakinek, hát neki elég korán fel kellett nőnie.
Éppen az elemi iskolát kezdte csak, amikor az apja elvesztette az állását. A rendszerváltás után sokak élete változott meg, a munka új értelmezést nyert. Nem mintha az apja nem szerette volna a munkahelyét, éppen csak dolgozni nem szeretett. Ám ez addig senkit nem zavart. Ő volt a gyár lelke, a viccmester, a hírek szállítója, aki mindenhol ott volt, aki mindent tudott, de valójában semmit sem csinált azon kívül, hogy biztosította a jó hangulatot. Mikor a gazdaságosság lett a fő szempont, még olyanok is az utcára kerültek, akik egyébként egész nap megfeszítve dolgoztak, csak éppen az összevonásokkal, inkább egy emberre bízták több munkáját, így ugyanazért a fizetésért már két-három munkás dolgát tették azok a kiválasztottak, akik a legképzettebbek voltak. De az apja bizony nem ilyen volt. Esélye sem volt, hogy új munkát találjon, hiszen mindenki tudta róla, hogy egész életében még egyetlen napot sem csinált semmit, na, nem mintha egyáltalán keresett volna bármit is. Egyre búskomorabb lett az addig életvidám mókamester, míg végül leszázalékolták, és azóta szinte ki sem mozdult a TV elől. Mostanra már beszélni sem beszélt, csak ült és bámulta az egyre több kábelcsatornát. Talán fel sem tűnt neki, hogy a felsége tönkrement mellette.
Kriszta már felnőtt fejjel úgy vélte, nem az apja hibája, hogy az édesanyja folyton az öngyilkossággal fenyegetőzött, és legalább tucatszor meg is kísérelte. Tisztán emlékezett rá, hogy még óvodás volt, amikor anya nem ment érte. Jobb híján az óvónők hazaengedték őt egyedül, hiszen alig két sarokra laktak. Az ablakon kellett bemásznia, mert senki nem nyitott neki ajtót. A ház kihalt és csöndes volt, anya ott feküdt az ágyában és aludt. A copfos lányka odabújt mellé, hogy elmesélje a napját, de az anyja csak nem akart felébredni. Aztán feltűnt a kislánynak az a sok gyógyszeres levél, mind üres volt. Mennyiszer elmondták neki, hogy gyógyszert nem szabad bevenni, csak ha orvos adja, mert veszélyes lehet, így hát nagyon rosszat sejtett. Elrohant apáért a szomszédos utcába, aki minden délután ott iszogatott a kocsmában. A csapos azonnal hívta telefonon a mentőket, akik nem sokkal utánuk értek a házhoz. Egy alapos gyomormosás után és pár nap megfigyelést követően térhetett haza az anyja. De Kriszta soha nem felejtette a mentőorvos dicsérő szavait: – Te mentetted meg az életét!
Kriszta nem szeretett a gyermekkorára gondolni, éppen ezért utálta annyira, hogy kislányosan karcsú, fejletlen idomai vannak. A push up melltartó hasznos találmánynak bizonyult, és a magas sarkú is leválaszthatatlan volt róla. Végre kirángatott egy alig hordott fekete farmert, amire valami csillogó hímzést varrtak, és egy csinosabb felsőt is talált. Hajtotta a kíváncsiság, soha életében nem volt még kaszinóban. Bár valójában most sem szórakozni ment, csak szerette volna tudni, mi is az, amit éppen ma ajánlottak fel neki.
Amióta az eszét tudja, az élet hullámain lavírozott. Egyetlen célja volt, elkerülni otthonról, s ennek mindent alárendelt. Amilyen lehetőséget kínált az élet, azt ő megragadta. Egészen harmadikos gimnazista koráig eszébe sem jutott volna, hogy ő finn nyelvet tanuljon. Akkor nyári munkára jelentkezett a szomszédos város könyvtárába. Nem fizettek jól, de a többiekkel ellentétben, akik fagylaltosnál, pizzériában, meg mezőgazdasági munkásként helyezkedtek el a szünidőre, neki nem kellett a poros kis koszfészekben maradnia. Minden nap felült a buszra, és mikor reggel 8-kor leszállt róla, egy egészen más világba csöppent. A kultúra és az az értelmiségi világ, ami a könyvtár kollektívájában körbevette őt, magával ragadta. Ott kezdett kutakodni az elmúlt évek felvételi eredményei, a ponthatárok, a felvételizők száma és a felvételi vizsga jellege után. Alapos munkát végzett, összehasonlított, táblázatokat készített, még egyetemeket is felhívott, hogy érdeklődjön. Majd mindent összegezve döntött: valami egyedi nyelvet kell tanulni. A legbiztosabb valami ázsiai nyelv lett volna, de azokat kizárt pár hónap alatt elsajátítani. Viszont a finn-ugor nyelvrokonság adott némi alapot. Később jött csak rá, hogy ez a rokonság majdnem olyan távoli, hogy ezzel az erővel akár kínaiul is tanulhatott volna, de a nyelv gondolkozása, logikája nem tért el olyan rettenetesen a magyartól, a kiejtés nem bizonyult túl megerőltetőnek, és valóban fellelt nagyon hasonló szavakat, kifejezéseket.
A terve bevált, hiszen felvették, és ő ki is tartott a szerencsét hozó tantárgy mellett. Persze az angolt sem hanyagolta el, még a gimnáziumban felsőfokú nyelvvizsgát szerzett, ami nagyon jól jött, amikor a Malévnál keresett állást. Igaz, hogy a többfordulós felvételi vizsgán neki is voltak kétségei, de az oktatóknak és a vezetőknek még véletlenül sem. Sima útja volt a tanfolyamig, és ott is, mert szívesen tanult, valójában mindet szívesen csinált, amit az élet lehetőségként kínált, hogy továbblépjen. Mindig maximalista volt, amibe belekezdett, azt lehetőleg a legjobbak szintjén csinálta, és egyetlen pillanatra sem gondolkozott el azon, hogy valójában, mit is szeretne csinálni. Most is az élet sodorta útjába ezt a lehetőséget, és miért ne éljen vele, gondolta.
(Részlet az Elmenekülhetsz? című regényből)