A férfi felvette a telefont. Nehezen találta meg, munka után mélyen a táskája alján pihent a szerkezet. Éppen eleget hallgatta már a hülyeségeket, minek fárassza magát még hazafelé is. De a fura, zeneszerű hang kitartó volt, csak nem akart elhallgatni. Mikor a végén kinyomta a beszélgetést, vegyes érzelmek kavarogtak benne. Hirtelen úgy öntötte el a vágy, hogy bárcsak fel se vette volna, hogy alig bírta elnyomni ezt a kétségbeesett érzést a józanész diktálta realitás.
Másnap mindent megtudott, mindent, amit soha életében nem is akart volna hallani. A biopszia eredményét, a belgyógyász műtéti javaslatát, és a számát. Nem tudta, hogy ez kartonszám, naplószám, regisztrációs szám, vagy mi egyéb lehet? Csak kapta, és kész. Ahogyan megkapta a sztársebész számát is, aki a belgyógyásszal, ott a férfi előtt lefixálta a dolgokat telefonon. A férfi hálás volt, bár pontosan tudta, ez a fene nagy intézkedési kedv, és a korban benne járó, ám nemzetközi elismertségnek örvendő professzor beleegyezése, hogy levezesse a műtétet, leginkább a pozíciójának, sem mint a normál ügymenetnek tudható be. Az utasítást is megkapta: pár nap múlva, kizárólag este 7 és 8 között hívja a profot, addigra meglesz a műtét ideje és a kórház is, mivel a nagyon elfoglalt doktor több helyen is operál.
Az a pár nap maga volt a pokol. A férfi folyamatos kétségek között vergődött. Mi fog vele történni? Miért kell annyi mindent kivenni őbelőle, ha a daganat csak az egyik szervben van, áttétről még szó sincs, mi több, még a sejtek elváltozása is csak a talált göbben mutatható ki? Lesznek-e még vizsgálatok, és milyenek? Hogyan folyik le a műtét, mekkora seb és heg várható, és mi lesz utána? Ugyanolyan lesz az élete, vagy innentől ő örökre beteg? Kell-e tennie addig valamit? Sok kérdés, ami mind válaszra várt.
A megadott napon a férfi már tűkön ült, alig várta, hogy végre este 7 óra legyen. Csendet kért a családjától, és tárcsázta a megadott telefonszámot. A túloldalt egy nyugodt, kissé érdektelen hang szólt bele. A férfi illendően bemutatkozott, és elmondta, hogy a megbeszéltek szerint, azért jelentkezik, hogy a műtétje időpontját és helyszínét fixálják. A kedvetlen hang türelmet kért, míg bekapcsolja a számítógépét a szomszéd szobában.
– Itt vagyok – mondta a hang, mikor újra felvette.
A férfi ismét belekezdett, hogy elmondja a nevét, végül is nem várható el, hogy mindenkit név szerint ismerjen a prof, még akkor sem, ha éppen két perce mutatkozott be neki.
– Nem, a neve nem érdekel, csak a száma! – közli kissé ingerülten a hang.
– Tessék? – értetlenkedik a férfi.
– Csak a számot mondja, amit kapott! Mindig csak a számot!
– 1980 – dadogja a férfi.
A hang gyorsan elsorolta, hogy hol lesz a műtét, milyen napon, és mikor kell befeküdni. A férfi, kissé bizonytalankodva vetette fel:
– Nekem annyi kérdésem lenne…
– Mondja csak, válaszolok!
A férfi nem is tudta, hol kezdje, csak olyan kérdések jutottak eszébe, hogy meddig tart a műtét, amire közölték vele, hogy ez attól függ, mármint, hogy ki tudja. Hogy meddig kell a kórházban maradnia, amire megnyugtatóan válaszolta a hang, hogy csupán egy pár napig. Meg, hogy kell-e valamilyen vizsgálatot végezni még, de erre az a válasz jött, hogy csak a műtétek előtti szokásos vizsgálatok vannak, amiket elvégeznek, amikor be kell feküdnie, szóval ezzel kezdje majd azt a napot, utána kell az osztályra menni. Aztán valahogyan, mintha csak kiürült volna a feje, semmi nem jutott eszébe a férfinek.
– Akkor mindent megbeszéltünk – kérdezte a hang, ami nem volt türelmetlen, csak ugyanolyan érdektelen, mint korábban.
– Nem is tudom – válaszolja a férfi -, nem is találkozunk addig?
– Majd amikor felveszik az osztályra, a műtét előtti munkanapon, akkor megkeresem, várjon meg!
És ezzel a beszélgetés véget is ért. A férfi pedig ott állt a megválaszolatlan kérdések kétségei közepette, és egy megmagyarázhatatlan kiüresedéssel.
Napokig tartott, míg rájött, mi is az, ami ennyire zavarja őt. Mármint azon túl, hogy valójában semmit sem tud arról, mi is fog vele történni. Ez pedig nem volt más, mint a keserű tudatosulása annak, hogy egy hete, amikor talán élete legmélyebb pontjára süllyedt, amikor a halál szele első ízben, úgy teljes valós fenyegetésében meglegyintette őt, egyszerűen értésére hozta az, akinek kezébe kívánja tenni a legbecsesebbet, amit Istentől kapott, a saját életét, hogy ő nem több, mint egy sorszám.
A műtétet más kórházban, más orvos hajtotta végre, és miután újabb vizsgálatokkal a környező szervek érintettségét kizárták, nem is vettek ki mást, csak azt, amit kellett. A doktor jó előre mindent elmondott, a betegségről, annak különböző kimeneteléről, elmondta az esetleges mellékhatásokat, rizikótényezőket, de az általános tapasztalatot is, hogy ilyen stádiumban mi várható. Már a műtét alatti gyors, fagyasztásos eljárásban vizsgált sejtek sem igazolták a biopszia eredményét és a korábban javasolt drasztikus beavatkozás szükségességét, és a végső szövettan egyáltalán nem mutatta ki rosszindulatú daganat jelenlétét a kivett csomóban. Mindezen idő alatt a férfi egyetlen egyszer sem kapott sorszámot.
Heiling Bea
