Aki járt már Budapesten aluljáróban, pontosan tudja, hogy ez a szókapcsolat súrolja a képtelenség határát. És mégis… Ha tegnap koradélután velem lettetek volna a Déli pályaudvar aluljárójának 18-as villamoshoz vezető részén, mindannyian szem és orrtanúi lehettetek volna ennek.
Ez az aluljáró egyébként is nagy változásokat élt meg az elmúlt egy évben. Nem azért, mert átépítették volna, á dehogy! Csupán az élet menete hozta a különböző helyzeteket arrafelé. Tavaly ősszel még leginkább a „nagy levegő benntart” módszerrel vágtak át ott az emberek. Csak reggelente hozott némi felüdülést, hogy a sarkon található takarítóhelyiségből (lehet, hogy mosdó volt valaha, de nem reklámozták túl, így nem vált nyilvánvalóvá) mindig felmosták fertőtlenítős vízzel az aluljárót. Bár ettől nem lett kevésbé büdös, csak éppen másként lett orrfacsaró a szag.
Aztán egyszerre csak eltűntek a kartonlapjaikon alvó, szakadt nylonzacskóikkal kóborló, kikukázott ruhákba öltözött, meghatározhatatlan korú emberek, és a szagok enyhültek. Hogy a kerületei rendelkezéseknek volt-e köszönhető, vagy annak, hogy a Déli pályaudvar hónapokra bezárta kapuit, ezt bizony nehéz lenne megmondani. Az egész komplexum, és vele együtt az ominózus aluljáró is kihalttá vált. Olyan lett az egész hely, mintha egy filmforgatás helyszínén a produkció végeztével, csak a színfalak maradtak volna. Valószerűtlenül magányosan vágtunk át ott mi, akik nap mint nap arra jártunk.
És lám, egyszer csak visszaköltözött az élet oda, de az aluljáró csendes és szagtalan maradt. Annak ellenére, hogy egyre másra jelentek meg ott fiatal, színes bőrű férfiak. Gyékényeken aludtak, rendben egymás mellett, csomagjaikat rendezetten helyezték el maguk mellett, és úgy viselkedtek, hogy szinte észre sem lehetett venni őket. Reggelente összehajtogatták alkalmi fekhelyüket, elpakolták tisztálkodó dolgaikat, és minden szemetet összeszedtek maguk után, nyomát sem hagyva az eltöltött éjszakának, indultak tovább. Aztán megjelentek a fiatal férfiak mellett a fiatal nők is, de ettől csak még rendezettebbekké váltak az aluljáró éjszakai vendégei.
A minap, hogy egyhetes szabadság után újra arra jártam, ismét hatalmas változásnak lehettem szemtanúja. Az aluljáróban sátrak állnak rendezetten egymás után a fal mentén, előtte gyékényeken cipők, papucsok sorakoznak, és mindent beleng a tisztaság, a frissen mosott ruhák illata. Az egyik sátor előtt egy pár ül egymással szemben törökülésben, mindketten olvasnak. Az asszony testét fedő kendője alól fél szemmel a lépcsők felé néz, ahol egy négyéves forma kisfiú egy fokot fel, majd le ugrik. Mosolyra gerjeszt a látvány, oly aranyosan próbálja szórakoztatni magát. Ahogyan lépkedek fel a villamosmegállóhoz, a korláton egy kötött kis pulóver, egy kardigán és egy sárga alsónadrágocska van kiterítve. Eszembe jut, hogy hidegek mostanság az éjszakák, az én kisfiamnak is moshattam a pizsamanadrágját az egyik reggel. És akkor már nincsen kedvem mosolyogni, csak a könnyeimmel küzdök. Hiszen akár én is lehetnék az, aki idegen országokon keresztül próbál eljutni egy biztonságot, megélhetést nyújtó vidékre, ahol gyermekeimnek jövőt adhatok nem csak halált, ha éppenséggel az én hazámban bombáznának és gyilkolnák számolatlanul az embereket. És akkor nekem is egy TRANZIT ZONE táblával kijelölt helyen kellene tisztára mosnom a kisfiam vagy a kislányom összepisilt ruhácskáit.
És ki ne ismerné olyan családtag, rokon, vagy ismerős történtét, akinek ’56-ban kellett menekülnie, aki egy szál ruhában úszta át a Fertő-tavat, vagy hátizsákos turista képében gyalogolt ki az addigi életéből. Sok fiatal ma is az ilyen kivándorlóknál, vagy leszármazottaiknál kezd új életet a jobb megélhetés reményében, és csak a történelem szerencsés fordulatának köszönhetően, ma már nem menekültként, emigránsként, hanem uniós állampolgárként teheti ezt meg.
Nem kell többet adni, csak éppen annyit, amennyit magunk is elvárunk másoktól. Ha tudunk, segítsünk, ha nem tudunk, akkor legalább ne bántsunk. Ők semmivel sem rosszabbak, mint mi. Épp úgy van közöttük rendes ember, és van kalandor is, lehet közöttük janus arcú, és lehet közöttük szent is, lehet egyszerű munkás, de diplomás szívsebész is akár, ahogyan tanulatlan naplopó is, vagy várandós anya. Egy biztos, hogy nagyon bátrak, és ez önmagában is tiszteletre méltó.
A történelem menete megállíthatatlan, a változás természetes velejárója, és ennek felismerésével, ahogy a történelem is bizonyította, sokszor szép fejlődést lehetett elérni a világban, ha keretet adtak neki. A változások elvetése, megakadályozása, és a régi „rend” görcsös ragaszkodása, szintén történelmi okulás alapján, csak háborúkat, terrort, elnyomást és agressziót szült. A legújabb exódus megállíthatatlan, amint eddig minden „kivonulás” az volt a világtörténelem folyamán, mert nem területszerzési vágyon, nem nemzeti öntudat kiteljesítésén, hanem kizárólag az emberek életösztönén alapszik.
Heiling Bea
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: