A csalás öröme című bejegyzés folytatása
Sötét és hideg az éj. Az ember érzi a múltat és a jelent, mint mosódik egybe, és hogyan válik valósággá minden régi fájdalom okozta félelem. Újra ott áll a szakadék szélén, és néz lefelé a semmibe. A sötét mélységbe, várva a csodát, de csak a valóság sújt le rá ólmos baltájával.
Az élet ismétli önmagát – üres frázis, sokat puffogtatott szólás -, és mennyire kezelhetetlen az igazságtartalma!
Két test, kihűlt ürességben minden este egymás mellett. Mennyi ideig tart a szerelem? Egy év, fél év, pár forró hónap? Vagy mindig is csak illúzió volt csupán? Valami, amire olyan nagyon vágyunk, hogy már igaznak képzeljük?
Társas lény-e az ember, vagy ez is csak egy olyan velünk született igény, mint az istenhit, és mozgatórugó csak az életünkben? Az örök sóvárgás, mert valójában mindig egyedül vagyunk, örömben, küzdelemben, nyomorúságban és szerelemben.
Az asszony félt, maga sem igen tudta, mitől is fél jobban, az érzelmek nélküli élettől vagy a betegségtől, ami szépen lassan felemészti a testét. Csak ült a hatalmas üveges erkélyajtó előtt, és nézett ki a semmibe. Mezítelen lába már lilult a hidegtől, de nem is érezte. A kandalló régen kialudt, az sem tűnt fel neki. Mintha már most sem lenne jelen, mintha csak a szelleme maradt volna ebben a házban, ebben a házasságban.
Évek óta nem is gondolt már arra a félresikeredett próbálkozásra, hogy újra szép és kívánatos nőnek érezze magát. Most valahogyan mégis beférkőzött az emlék az elméje aktív részeibe, és nem akart távozni onnan. Nem volt semmi nosztalgikus ebben, inkább csak egyfajta számadás az élettel. Tisztán élt benne a férfi hangja, a kedves és szinte suttogó együttérzés, amit tanúsított felé. A megértés, hogy egy nőnek mily nehéz sors ez. Kínzás, ami a legintimebb magot érinti benne. Egy feleség, akihez egyetlen ujjal sem ér a férje, mi lehtne ennél megalázóbb? Még most is torkában érezte, azt is, amikor megérintve a minden este mellette fekvő testet, csak a rutinos mozdulat a válasz: egy gyors fordulás a másik oldalára; és éppen ugyanott érezte azt a kellemes izgalmat is, amikor finoman hántva le magáról a ruhákat, a másik férfi szemében látszott a vágy, a remény, hogy mindezt birtokba veheti, amitől ő különlegesnek és szépnek érezte magát. Nő volt újra, akit lehet szeretni, akit vágynak megérinteni és végigsimogatni.
A hidegen csillogó üvegen, mint egy tükörben látta meg a mosolygó arcát.
Pedig nem is olyan vidám ez az egész. Soha életében nem szeretett mást, csak a férjét. És soha semmi nem okozott neki akkora fájdalmat, mint a tudat, hogy képtelen igazán boldoggá tenni ezt a férfit. Presze erre nem volt orvosság, hogy egy másik karjaiba menekült. Ha másból nem, a saját ura tapasztalatából tudhatta volna, aki megannyi kalandocskával csillapította étvágyát, melyet a feleségével soha nem élt ki, mégsem tűnt boldognak, vagy legalább elégedettnek. Mégis ott feküdt az asszony mellett hidegen, minden egyes este, s mikor az asszony kedvesen, szerelemmel telve megérintette, átfordult a másik oldalára, hátat mutatva a nőnek, akinek életcélja volt, hogy boldoggá tegye őt.
Csalódás volt a menekülés. Bár nem várta meg, hogy ez a kapcsolat is kihűlhessen, de ebben sem volt célzott tudatosság. Egyszerűen magában csalódott az asszony, hogy képtelen volt megtartani fogadalmát, amit Isten szent színe előtt a templomban tett. S dacára, hogy sírni tudott még a gondolattól is, hogy most adja fel ésélyét annak, hogy valaha még újra nőnek érezheti magát, megtette, amit a lelkiismerete megkövetelt. Eltemette magában a vágyat örökre. És most ott ülve a sötét és hideg üveg előtt nem tudta eldönteni, jól tett-e vagy sem. Csak a rémes rettegést érezte, mely, mint egy satu fogja közre őt. A boldogság rég elvesztett esélye és a rákos sejtek burjánzása között pirinyónyinak érezte magát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: