Számomra sokszor egy-egy regény maga a sorsfordító történet. Nemcsak a sztori miatt, hanem a bennem kialakuló érzések miatt is. Bár sokan tartják Ken Follettet egyszerű bestseller-írónak, be kell valljam, számomra több regénye is bőven világirodalmi remekműnek számít. Természetes, hogy a Katedrális az egyik, de a legújabb háromkötetes Évszázad-trilógiája is esélyes a kitüntető elismerésre.
A Titánok bukása már a könyv elején tartva is olyan hatással volt rám, hogy azonnal megvettem a folytatást, és szomorúan konstatáltam, hogy a harmadik rész egyelőre nem jelent meg. Ahhoz képest, hogy dolgozom, gyereket nevelek és naponta autót meg háztartást is vezetek, szóval túl sok időm nem jut olvasásra, egészen gyorsan végeztem vele, végig élve az első világháborúhoz vezető utat, a villámháborúnak tervezett több éves embert pusztító csatákat, a cár népsanyargató uralma utáni bolsevik hatalomra-kerülést és az egyértelműen előre látható sötét jövőt hozó békeszerződés létrejöttét. Ám, ami miatt annyira sokat jelentett, az nem a csupasz történelmi események sora, amik – az írótól megszokott bámulatos és precíz kutatások eredményeként – még úgy is mondtak nekem újat, hogy az átlaghoz képest megbízható történelemismeretem van. Sokkal inkább az események mögött meghúzódó emberi tényező az, ami kétségbeejtően érdekessé teszi a könyvet. Amitől pedig külön öröm tölt el, hogy teljesen pártatlan, nem akar semmit bemagyarázni az olvasónak. Éppen ezért folyamatosan felemás érzésem volt, amint szembesültem az emberek természetes ösztöneiből adódó döntéseikkel, amik sokszor a világ sorsát határozták meg. Hogy mily apróságokon dőlhet el milliók élte vagy halta?
A dolgok nem feketék vagy fehérek – cseng fülembe a gyerekkoromban oly sokat hallott frázis. Pedig sajnos igaz. Utólag, ismerve a történelem kimenetelét, könnyű megítélni, mi milyen tragédiát hozott magával, jó emberek rossz döntései, esetleges jellemhibái, hol vittek tévútra mégoly magasztos eszméket is. Mindez Ken Follett gördülékeny és könnyed stílusában, nem csoda, hogy arra sarkallt, hogy amint letettem az első kötetet, máris felvegyem a következőt.
Ami egyszerűen mellbe vágott. Még csak az első 100 oldalt sem olvastam el, de úgy éreztem meg kell tudnom, másra is ilyen hatással van-e a könyv. És lesújtott, hogy a neten megtalálható kritikák mennyire nem értik a lényeget. Lehet persze nehezményezni, hogy a szerkesztési elvekhez való görcsös ragaszkodás nem teszi olyan élvezetessé a második kötetet, mint amilyen az első volt, lehet hiányolni az írótól egyébként megszokott jellemfejlődés hiányát, lehet keresni sok-sok hibát, mi több, biztosan találni is lehet. De hogy senki ne vegye észre az égbekiáltó aktualítást?
Ami egyszer megtörtént, azon nem lehet változtatni. Ez tény. A történelem menete érdekes, a mögötte álló emberi tényező viszont ennél jóval több. És ezt mutatja be az író tökéletesen. Einstein találó mondását sokan igazolták már, miszerint a történelem arra tanítja az emberiséget, hogy az emberiség semmit nem tanul a történelemből. Viszont a Megfagyott világ című kötet első fejezete ezen túl máris azzal szembesít minket, hogy az emberiség alig pár emeröltőnyi időre sem képes úgy visszatekinteni, hogy ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, ne hangoztassa ugyanazokat a demagóg szövegeket, ne próbálja meg ugyanolyan értelmetlen magyarázatokkal kábítani magát és gondosan megalapozni a vesztébe vezető utat, mondván, így mentheti meg a legtöbbet azon értékekből, amiknek a szisztematikus elpusztításába éppen akkor sorakozik be.
Ha többen olvasnánk, akkor talán többen szembesülnénk vele, milyen hatalmas hibát követünk el azzal, hogy saját magukat is becsapva hisszük, hogy rajtunk semmi sem múlik, hogy mi úgy sem tehetünk semmit, és nincs is más választásunk, mint menni az árral.
Ha többen olvasnánk, akkor talán kevesebben csuknánk be a szemünket.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: