A temető sivár. Télen senki sem rajong a végső búcsúztatásokért. Még a sírásó is olyan gyilkos pillantásokkal méregeti a családot, hogy rendesen szégyellem, miért is éppen most kellett meghalnom. Pont, míg éltem.
Valójában semmi sem változott, ugyanúgy kívülállóként látom a saját családomat. Ott állnak felsorakozva, kisírt szemekkel, fekete ruhában, dideregve várják, hogy a koporsómat végre ellepjék a ráhajigált kőkemény földdarabok. Minden egyes lapátolás úgy koppan, mintha csákánnyal vágnák a szemfedőmet. Végre elkezdődik a koszorúk és virágok elhelyezése, nem kell már soká várni, nem halmoztak el a télen drágán mért friss virágokkal. Éppen, mint amikor éltem.
Még nem is került a helyére minden, a tömegnek még a legjobb szándékkal sem nevezhető csoport, máris kezd szétszéledni. Hiába, hideg is van, és halotti tort is csak a legszűkebb család tart. Nem is várják meg a kondoleálást, talán nem is hiszik, hogy bárki sajnálkozását fejezné ki, hogy meghaltam. Pedig nini, többen a régi barátok közül, iskolatársak és volt kollégák is kezdenek szép sorba rendeződni az éppen távozni készülő családtagjaim előtt.
Így hát azok, némi bosszankodás után, kelletlenül nyújtják kezüket, alkalmanként arcukat a részvét gesztusait fogadva.
– Ki gondolta volna, hogy ennyi embert ismert? – hallik egy csodálkozással vegyes morgolódás. Ki mondta? Nem tudom. Hiába haltam meg, mégsem tudok többet, mint korábban.
Pont, mint régen…
Semmi másra nem vágytam egész életemben, mint hogy megbecsülést kapjak. Szerettem volna valahol én lenni a legfontosabb. Ahogy felnőttem, már tisztán láttam, ezt az aprócska vágyat lesz a legnehezebb beteljesíteni. Valahogy bármennyire is igyekeztem, soha, sehol nem sikerült. Nem voltam elkeseredett, hiszen mi más is számítana, minthogy a saját családomban megvalósíthassam ezt. Most meg itt fekszem, és bizton állíthatom, egész életem 66 éve nem volt elég erre.
Pedig, annak ellenére, hogy ez nem olyan nagy kor, azért sok mindenre elég kellett volna, legyen. És valójában nagyon sokat el is értem, olyasmit is, ami másoknak talán sohasem sikerült volna. Mégsem mondhatom, hogy a sok eredmény jelentett volna bármit is, mert soha nem volt egyetlen ember sem, akinek én lettem volna a legfontosabb. Sokszor hittem azt gyermekként, aztán szeretőként, a házasságkötésemkor, majd a gyermekeim megszületésekor, de végül mindig rá kellett döbbennem, hogy csak egy mellékszereplő vagyok. Valaki, aki soha nincs benne igazán a saját életében.
Ám most, hogy ott fekszem a sötétben, és valahogy egyre kevésbé látom magamat, akár meg is ijedhetnék. Lám, már ennek a feléig-meddig életnek is vége. Mintha egy kéz melege érződnék a vállamon. Megfordulok, várva, hogy valaki azt mondja: – Barátom! De nincs ott senki. Én mégis érzem. És hallom is!
Hallom, amint elmondja az egész életem, a sok hibám közt megbújó csodát, amit tettem, és határozottan húz magával. Mentemben egyre inkább érzem a melegséget és azt a furcsa valamit, amit egész életemben hiányoltam, hogy én, csak én számítok. Mert ismernek, mert elismernek, mert szeretnek. És mindaz, amit eddig tettem, itt értelmet nyer. Pont ellenkezőleg, mint amikor éltem… és akkor döbbenek rá, valójában, most élek igazán.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: