Elkészült az új templom. Matthew tiszteletes olyan boldog volt, hogy korát meghazudtoló virgoncsággal szaladgált oda, meg azután vissza az iskolába. Volt egy kis kápolnája az intézménynek, de épphogy a diákok elfértek benne, a környező falvak lakosai csak az ajtón kívülről szemlélhették a szertartásokat. Talán pont Matthew atyának és az Orsolya-rendi nővéreknek köszönhetően, a környékbeli emberek buzgó keresztények lettek. Hogy valójában melyik egyház kötelékébe is tartoztak? Hát azt nem is tudták, de nem is volt fontos. Matthew tiszteletes bár anglikán volt, nála ökumenikusabb papot senki sem látott. Alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, és azt tekintette feladatának, hogy Krisztus üzenetét, példáját és életszentségét közvetítse a java részt bantu négereknek, bár erre, északabbra már acholik is éltek, a keletre szomszédos Apac körzetben pedig laugok. Mindenki kedve szerint szólíthatta a koros lelkészt, így hát Adél és Anna atyámnak hívta, míg a kissé alkoholista házaspár tiszteletesként szólította, Epifánia, az idősebb francia apáca, meg Elisabetta, az olasz nővér egyszerűen a keresztnevén nevezte.
Isten új háza kicsit messzebb volt az iskolától, de már messziről jól lehetett látni. Egy vörös gyalogúton kellett megközelíteni, mert a falusiak, akik saját kezükkel építették, ragaszkodtak hozzá, hogy éppen félúton legyen a falu és az iskola között. Az épület olyan volt, mint egy hatalmas helyi vályogkunyhó. Kör alaprajzú, nem túl magas falakkal, viszont égbe nyúló nádfedéllel. Valójában nem nádból volt, hanem valami jellegzetesen helyi fafajta levélzetéből, ami inkább hasonlított a pálmára. Messzebbről szerezték be az itt lakók, mert errefelé már nem volt jellemző a dús lombozat, itt már az erdős szavanna uralkodott.
A templom tetején egy csodálatosan faragott, hatalmas kereszt hirdette Isten dicsőségét, amit az öreg Mobamba készített. Dacára, hogy vak volt, ez a negyvenévesen a falu vénének számító ügyes kezű művész, elképesztő gyakorlottsággal és biztonsággal hasította a fát, úgy, hogy a végén mindig egy csoda született belőle. Mindenkit meg tudott lepni, mintha csak az Úr angyalai súgtak volna neki.
Egy reggel, mikor Adél még hálóingben ült az ágya szélén, és rázogatta papucsából az esetleges váratlan és hívatlan vendégeket, mint az eltévedt skorpiókat, erőteljes kopogtatást hallott a szúnyogháló keretén. Összerezzent, nem szertett a helyiek előtt ilyen lenge öltözékben mutatkozni, nem volt jó híre az itteni férfinépnek. Mobamba más volt. Ő nem láthatta őt, így beengedte, leültette, és mikor forró kávét töltött neki egy bádogcsészébe, az idős férfi elkapta a kezét. Adél nem tudta mire vélni, addigra már Anna is kilépett a fürdőből, és mellé állt, hátha segítségre szorulna a barátnője. De Mobamba felfordította a lány tenyerét, és gyengéden belehelyezett valamit, majd finoman összezárta a kecses ujjakat. Adél óvatosan nyitotta ki a markát, és szemeibe azonnal könny szökött. Otthon gondosan csomagolta a bőröndjébe azt a rózsafűzért, amit még a Nagyitól örökölt meg, de az utazás viszontagságai vagy a vámosok trehánysága miatt, kipakoláskor már nyoma sem volt. Most pedig ott virított a tenyerében egy csodálatosan faragott rózsafüzér. Mintha meggymagokból lettek volna a szemek, de olyan finom ornamentikával díszítve minden egyes darab, hogy Adél félt hozzáérni. Elhaló hangon köszönte meg az öregembernek, aki cserébe csak egy jó tál magyaros pörköltet fogadott el.
(Részlet a Kaméleon-sors című regényből)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: